#júszíel és az első vég
Hát igen. Nem volt egy egyszerű menet. Nagyon kevés időm jutott az egyetemen, sőt egyáltalán órákon, tanuláson kívüli dolgokra. Mások, például itt néhány céltudatosabb magyar srác, már nagyban építik az önéletrajzukat, rengeteg extra előadásra járnak, különböző gyakorlatokra jelentkeznek, miközben nekem a heti egy edzéshez is komoly szerencse kellett – pedig minden percét imádtam a jiu jitsunak, amikor mégis eljutottam a szőnyegre. Az pedig külön furcsa, hogy Londonban járok egyetemre, de összesen kettő alkalommal mentem el úgy a szállásról, hogy akkor most várost nézünk – egyszer a Tower pipacsaira volt időnk, egyszer pedig egy ingyenes gyalogtúrára a nevezetességek környékén. Még az a szerencse, hogy London turista-részét már volt alkalmam megnézegetni néhány évvel ezelőtt, ráadásul anélkül, hogy én fizettem volna érte. Zsebpénz ide, zsebpénz oda, mégiscsak más, ha én húzom le a kártyát, és nem csak nézelődöm, amíg fizetik az én jegyemet is…
De vissza a UCL-hez. Sok időt vett el, oké, de megérte? Naná, hogy megérte. Mennyire iszonyúan megérte. Itt vagyok 11 hét suli után, és nem volt elég. Rengeteg témáról többet szeretnék tudni, nem érdekel, hogy azt, mondjuk, nem kell tudnia egy gépészmérnöknek. Engem izgat, és azért izgathat, azért hallottam már róla, mert itt vettük. Más egyetemen a mérnöki matektanár valószínűleg nem oldott meg bűnügyeket levegőben szálló cseppekre felírt differenciálegyenleteivel. Vagy egy másik dizájntanár talán nem ejtette le félig egy sejk pármillió dolláros jachtját, hogy aztán nekünk bemutathassa, mi is történik, ha kétértelmű egy műszaki rajz, de csak az egyiket vesszük észre.
Na persze nem is mindig volt minden olyan élvezetes. Előfordult, hogy hajnali háromkor-négykor-ötkor-hatkor már igazán jobb lett volna hagyni az egész projektet, és legalább egy pár órát aludni – de végül sosem hagytam ott. Egyetlen egyszer sem mentem úgy aludni, hogy nem fejeztem be minden teendőt; nem voltam késésben, nem felejtettem el, és még csak nem is csaptam össze – mindig jutott időm a feladatokból kihozni a legtöbbet, és eljutni odáig, hogy többé-kevésbé elégedett is legyek vele. Az egész félévben erre vagyok a legbüszkébb, és nem azért, mert olyan hű-de-a-teremburáját jó jegyeim lennének, hanem mert semmiben sem hagytam kihasználatlan potenciált, és ez nagyon más, mint amit megszoktam magamtól, vagy amit bárki, ideértve szülőket, tanárokat, osztálytársakat, megszokhatott tőlem.
Bármilyen furcsa, ebben sokat segített, hogy bejártam az órákra… Szerintem hihetetlen, de az itteni, több mint 50 új gépész ismerősöm között nincs senki, aki benn volt az összes órán. Vagy akár csak majdnem az összesen. Minek kifizetni sok ezer fontot évente azért, hogy aztán ne járj be? A szálláshoz minden előadóterem közel van, nincs is olyan sok óra hetente, hogy belefáradjon az ember, de ami a legfontosabb, JÓK az órák! Jók, érdekesek, gyakorlatiasak és közvetlenek; a tanárok hihetetlenül segítőkészek, nagyon tudják, amit tanítanak, és imádják is. A legeslegboldogabb egyetemi figura az a tanár, akit megkeresel az irodájában a kérdéseiddel, aki elmagyarázhatja neked a problémát úgy, hogy látja, amikor megérted. Ez fantasztikus. Hihetetlenül produktív a tanulás, ha a diák és a tanár is lelkes, vagy legalábbis nekem ez nagyon működik.
A félévből már csak négy dolog maradt hátra, egy matekvizsga, egy fizikavizsga, egy két-három oldalas írás, illetve egy kis számítógépes műszaki rajzolgatás. De ahogy mondtam a videóban is, nem ma és nem holnap fognak ezek elkészülni. Majd egyszer, később. de most már biztos vagyok benne, hogy időben. Most jelenleg annyi maradt, hogy vacsorázzunk egy jót, aludjunk egy még jobbat, összepakoljunk és hazakerüljünk végre.
Összességében pedig egy matekosok között eltöltött félév után csupán három betűvel zárnám ezt az eddigi UCL-tapasztalatot:
QED.
A kampusz karácsonyfája. Kicsi is, ványadt is, ferde is – de a miénk. Ott valahol középen keresd, az előbb egy pillanatig nekem is megvolt
oldxavier 