7015 nap Angliáig

Hétezer-tizenöt Magyarországon leélt nap után fogtam egy harminckét kilós bőröndöt meg egy hátizsákot, és Londonba repültem, hogy a világ egyik legjobb egyetemén tanulhassak. 7015 röpke nap. Nem lehet igaz. Ez csak másfél mondat, de azt is húsz alkalommal fogalmazom újra. Bob Dylan Hurricane-je mellett próbálok koncentrálni, de teljesen reménytelen. Minden hegedűszóló egy újabb csapás, nehogy

Magol – Újratöltve

Nos, elég sokáig ízlelgettem ezt a lehetőséget. Nem éreztem úgy, hogy rossz lenne az eredeti cikk, de túlontúl egyoldalúra sikerült, egyszerűen se megértő, se önkritikus nem voltam benne. Ez nem maradhatott így. Végül is a Radnóti diákja nem engedheti meg, hogy jogtalanul lebecsüljön egy olyan intézményt, ami úgy is az egyik legszínvonalasabb iskola maradt, hogy gyakorlatilag semmiféle

Nincs vége

Ahhoz, hogy elkezdjem ezt a bejegyzést, a következő, egyszerűnek tűnő kérdést kell feltennem: Miért írom a blogomat? Nem most került ez elő, de csak most érek rá megfontolni. Merthogy ez nem egy tipikus kisujj-feladat, nagyon nem. Szórakoztat, az kétségtelen. Megismertet dolgokkal, fejleszt – de ezek abszolút kevesek lennének. Szerintem a legfontosabb, hogy bár a blogom

Karácsony

Karácsony. Ez egy olyan alkalom, aminek szentelve még nem adtam közzé bejegyzést. Mindenki érezheti, hogy itt az idő… 🙂 Mégse tudom, hogy mit mondhatnék róla, ami nem hangzik elcsépeltnek, de értelmetlennek és teljesen érdektelennek sem. Talán túl sokan próbálnak meghittséget varázsolni a sorokba, mert kötelességüknek érzik – ahogy némiképp én is. Elmondhatom, hogy ez a Karácsony

Oldxavier

Volt egyszer nekem egy kis füzetem, Méregfüzetnek hívták. Ha valami okból dühös lettem, abban képes voltam levezetni az összes feszültséget. Értsétek a jelentőségét: pl. meg kellett inni a kakaót, pedig savanyú volt, vagy nem vittem ennivalót az iskolába… A kedvenc “bejegyzésem” arról szól, milyen csúnya vereséget szenvedtem a “véres Tazo” párbajaiban. A Tazo kis kerek műanyag