7015 nap Angliáig

Hétezer-tizenöt Magyarországon leélt nap után fogtam egy harminckét kilós bőröndöt meg egy hátizsákot, és Londonba repültem, hogy a világ egyik legjobb egyetemén tanulhassak. 7015 röpke nap.

Nem lehet igaz. Ez csak másfél mondat, de azt is húsz alkalommal fogalmazom újra. Bob Dylan Hurricane-je mellett próbálok koncentrálni, de teljesen reménytelen. Minden hegedűszóló egy újabb csapás, nehogy koncentrálhassak az eredeti témára… ráadásul mindjárt jön a Knockin’ on Heaven’s Door…

Persze amikor ez a blog 2012-ben a fénykorát élte, amikor szinte minden héten hosszabb-rövidebb cikkeket írtam, még elképzelhetetlenül messzi és ködös volt mindez. 2012 nyarán, Bostonban, az MIT-ban tartott körbevezetés kellős közepén gondoltam bele legelőször, hogy követhetném egyetlen testvérem útját, és küzdhetnék a külföldi továbbtanulásért. Ami az ez utáni két évben történt, az éppúgy lehet a teljes siker, mint a szánalmas bukás meséje, bár utóbbi talán elég meglepő, hiszen végül a világ 5. legjobb egyetemére járok 2014-2015-ben.

Hónapok keresgélése és módszeres tanulmányozása után lassan kialakult az egyetemi wishlist – egyszerűen fogalmazva a világ top tíz műszaki intézményéből hat – szubjektív sorrendben az MIT, a Stanford, Cambridge, Cornell, Imperial és UCL. A három brit egyetem mellé került még végül a gyönyörű Edinburgh és a diákbarát Bath.

A három amerikai egyetem 11. osztály második félévétől a végzős év szilveszteréig olyan szinten vette el minden időmet, hogy nyáron a rengeteg SAT-vizsga, szótanulás, esszéírás és más csoda miatt még családi nyaralásra se jutott rendesen idő; Szilveszter délelőtt pedig két különböző tanárhoz is rohantam aláírásért, iskolai pecsétes papírért, illetve egyéb esszenciális kellékekért, hogy aztán a szükséges pakkot még éppen feladhassam a 13:00-kor záró postán.

Érdekes felvetés, hogy nem rontottam-e el valamit nagyon, ha az utolsó nap még két tanárhoz szaladgáltam. Mert persze előre tudhattam, hogy szükségem lesz a segítségükre, de az tényleg a véletlenen múlt, hogy még ilyen lehetetlen időpontban is hajlandóak voltak segíteni. Közben meg nem mondhatom, hogy lett volna időm korábban elintézni, hiszen egész ősszel, egész télen egyik teendő tartott ajtót a következőnek. Mégis, bárhogy csavarjuk, ez a Szilveszter egyszerűen túl kockázatos beosztás volt, habár… na tessék, Tangled Up In Blue, most örülsz?!

Természetesen ehhez képest az angol helyzet egész egyszerű volt, hiszen ott az esszéket megúsztam egy egyoldalas Personal Statementtel, tesztet írni nem kellett, és egyedül Cambridge hívott magukhoz interjúra, hogy elvegyen némi időt, a többiek abszolút békén hagytak. Mindeközben persze időt kellett szakítani három OKTV-re, két második fordulóra, és egy döntőre, kellett csinálni egy TOEFL nyelvvizsgát, ráadásul ezek a fránya érettségik is egyre közeledtek.

A Szilveszter és a május 5-i érettségi-kezdés között eltelt bő négy hónap alatt persze mindegyik egyetem visszajelzett. A három amerikai szinte ugyanazzal a sample emaillel elutasított, Cambridge az interjú után hasonlóképp, az Imperial interjú nélkül, a maradék három egyetem pedig feltételesen felvett, “csak” egy csupa ötös érettségi bizonyítványt kértek emelt matekkal és fizikával, bár ezt persze amúgy is előre ígértem nekik.

Milyen furcsa, mennyit jelent az offerek és elutasítások sorrendje… Ha a három amerikai csúcssuli egy pillanat alatt visszadob, ha Cambridge se tart fel egy hosszú hónapig az interjú után, esetleg az Imperial se várja ki, hogy az utolsó hóvirág is lehulljon, mielőtt reagálnak egy “No.”-t, a UCL pedig mindezek után megdob egy lelkes offerrel, végiglebegem az egész érettségi-időszakot. Így viszont a UCL-es top felvételem után utasított vissza sorban Cambridge, Imperial, Cornell, MIT és Stanford, ami hát nyilván nem volt egy enyémavilág-feeling.

Aztán április elején valamelyik szép napon kimentünk focizni egyet a betonudvarra, estem egyet, támasztottam egy ragyogót: sajkacsont-törés. 12 hét gipsz, vagy műtét és pár hét, de lényegében ugyanaz a szcenárió: az írásbeli érettségiken nem tudok írni. Ahogy azt kell, mert mikor máskor törné el az ember élete első csontját, na és persze ha már első, legyen az egyik leglassabban gyógyuló is! Mindebből végül az a kusza megoldás született, hogy az emelt matekot megírtam ballal, az emelt infót megoldottam szintén egy kézzel, az emelt fizika előtti nap viszont már levették a gipszet, így remegősen, fájdalmasan és elég lassan, de ez utóbbit meg tudtam írni jobbal. A középszintű magyarból és történelemből pedig egyszerűen két tételt húztam a szóbeli vizsgán, így ezekkel sokak szerint még jobban is jártam, mint az ép kezes osztálytársaim.

Mindezt a majd két évre nyúló történetet végül mégis szerencsésen lezárva, az érettségik mind ötösre sikerültek, a TOEFL nyelvvizsgámmal pedig bőven elég volt minden egyetemi szakhoz, tehát nyugodtan léphettem a University College London legendásan sokszínű világába. Igaz, nem jutottam el a világ legjobb egyetemére, az MIT-re, és egy csomó másik topintézmény is visszautasított. Igen, nem sikerült minden, régen se sűrűn sikerült, a jövőben se gyakran fog, bármennyire is tényleg rengeteget áldoztam most erre a “minden”-re.

De itt vagyok Londonban, és a University College London gépészmérnöki karának első hetére készülök hétfőtől. 7015 röpke nap után.

A Like a Rolling Stone-nal lassan vége ennek a Best of Bob Dylan lemeznek is. Dylan 1965-ben írta ezt a csodát, amikor éppen annyira csalódott egy turnéja sikerében, hogy teljesen abba akarta hagyni a zenélést.

Bob Dylan végül nem hagyta abba a zenélést.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s