Irodalom à la oldxavier

Volt egy érdekes lehetőség a suliban, ami egész meg tudta mozgatni a fantáziámat – magyarul nem egy történelem-szorgalmiról volt szó. Nem, olyannyira nem, hogy még egy pirospontot se lehetett vele gyűjteni – csak egy kérdőív volt az egész. Én azt a nevet adnám neki, hogy Magyar Nemzeti Radnóti Konzultáció; vannak, akik ezt velem hasonlóan ilyen jól gondolják, míg mások rosszul. Ön mit gondol? Kicsit elkalandoztam. Tehát, ez egy iskolai kérdőív volt többek között az iskola rendszerének lehetséges változtatásairól, és én magamhoz képest nagyon is lelkiismeretesen elgondolkodtam. Persze mondanom sem kell, hogy ennek az elgondolkodásnak a 90 százaléka a kitöltött kérdőív beadása után zajlott le, de még abba a 10 százalékba is belefért némi javaslat a mostani posztom témája kapcsán, vagyis az irodalomtanítás reformálásával, vagy barátságosabb, ámde emiatt kevésbé is ideillő szóval: frissítésével kapcsolatban. Nem hiszem, hogy különösebben meglephet bárkit is, hogy ismét egy megváltoztathatatlan problémát találtam magamnak – ez lassan oldxavier igazi attribútumává válik.

Az irodalom, pontosabban a középiskolai irodalom anyagát egyből két részre osztanám. Az első rész különlegessége, hogy egyszerűen nem az irodalomórára valók, míg a második magától értetődően a maradék, a “megfelelő” rész. Na de mi is van ezzel az elsővel, ugye? Lehet-e a lusta, művelődésre nem fogható ifjúságnak más is a tarsolyában, mint az általános demotiváltság? Hát, szerintem lehet. Nekem legalábbis van jobb indokom. Tömören összefoglalva a “tételmondatot”, ezt írtam egy papírfecnire a nagy elgondolkodásom közepette: „Úgy érzem, hogy a 21. században olyan művek valók irodalomórára, amelyeknek a fő értéke maga az irodalom.” Kicsit oldxavierception oldxavier-idézettel színesíteni egy oldxavier-cikket, de nincs hasznosabb alternatíva…

Elképzelhető, hogy nem egyértelmű a “tételem”, tehát megpróbálom egy példával illusztrálni, ami amúgy annak a bizonyos első résznek a legtökéletesebb leírása is egyben: Zrínyi Miklós főműve, a Szigeti veszedelem. Azért egyszerű a példa, mert ez a könyv már megjelenésekor is elavult, nehézkes, körülményes nyelvezetet használt, és az a megjelenés bizony nem tegnap volt. Cserébe tegnap volt 365 éve és 80 napja úgy nagyjából. Ez a mű nem egy irodalmi remekmű, nem jól olvasható, és nincsenek benne különlegességek, egyet kivéve: szinte tökéletes történelmi segédanyag. Akár pontos forrásnak, akár egyszerű korrajznak tekintjük, többet nyerünk vele, mint ha eláruljuk, hogy a Szigeti veszedelem egy barokk eposz. Ugyanis így elkerülhetnénk a eposz műfaj teljesen természetes, de közben jogtalan utálatát a nebulók körében. A könyvek, versek, feliratok, amik nem irodalmiságukkal, hanem például történelmi jelentőségükkel tűnnek ki (csak azért, hogy a Szigeti veszedelem mellé olyan jelentőségű műveket is csatolhassak, mint az Isteni színjáték), kerüljenek abba az anyagba! Nem vesztünk semmit, ha az olyan megkerülhetetlen, egyes témák megértéséhez elengedhetetlen műveket, mint az 1984, a Sötétség délben, sőt A nagy Gatsby nem irodalomórán veszünk (hagyunk ki 😦 ), hanem történelmen (nem hagyjuk ki 🙂 ).

szigeti_veszedelem

Egy újabb példa, ami jól megmaradt az emlékezetemben, az Az ember tragédiája. Madách zseniálisat alkotott, fantasztikusan érdekes gondolatokat ébreszt az olvasóiban, rengeteg gúny, cinizmus és düh érződik a történelem újrajárásában. De egyszerűen máig nem értem, hogy mi értelme volt heteket pazarolni rá, ha legfontosabb órai téma és dolgozatrész az volt, hogy melyik szín hol játszódik, és kicsoda Ádám (név + foglalkozás), kicsoda Éva (név + foglalkozás), kicsoda Lucifer (név + foglalkozás). Biztos vagyok benne, persze, hogy Madách célja is az volt, hogy az egész műből azt jegyezzük meg, hogy a londoni színben Ádám hivatalnok volt-e, vagy sem. Illetve, hogy hogyan hívták. Erre pazarolta a tintát, egyértelmű.

Ha tehát, kilépve a példák világából, reformálnánk és frissítenének, akkor cserébe jóval több idő jutna az irodalom “nevelő” részére. Szerintem jó esetben az irodalomóra adja a legtöbb szellemi, véleményformálási nevelést, hiszen még a történelemnél is sokkal szubjektívebb. Talán így jutna idő olyan művekre, amik egyedülálló értékeket (Száll a kakukk fészkére, Ne bántsátok a feketerigót!), egyedülálló érzéseket (Zabhegyező, vagy akár Walt Whitman-versek) és egyedülálló képzeletet (Gyűrűk Ura, Galaxis útikalauz stopposoknak) adnak az olvasónak, legyen az fekete, fehér, rózsaszín, gyerek, szülő, tanár, bárki. Olyan művek maradnak ki, amelyeknek a hiánya csak öt esetben fáj igazán: ha északnak, nyugatnak, keletnek, délnek megyünk, illetve ha nem megyünk sehová. Legrövidebben: bajos ez a dolog jelenleg, és engem zavar.

Szóval így gondolom. Az irodalom jelentős része csak történelmi aspektusban igazán különleges, emiatt aztán fontos irodalmi remekek maradnak fel- és megismeretlenül. Egyelőre csak annyit tehettem, hogy kitöltöttem egy kérdőívet és megírtam eme posztot – ennyi erővel írhattam volna az Oktatási Hivatalnak is. De annyira azért csak nem lehetett értelmetlen a dolog. Remélem.

OX

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s